A falióra hangosan kondulva elütötte a három órát. Az éjjeli három órát. Ez az óra egy szokásos kakukkos órának tűnt. Feketére lemázolva, óra-, perc-, és másodpercmutatóval, szépen kidolgozott ezüstszínű számokkal, és egy ajtóval, ami mögött feltételezhetőleg egy kakukk várakozhatott.

De ez nem igaz. Amint az óra kiadta az utolsó hangot, a kis ajtó kitárult, és zöld fény indult útnak a készülékből.

Először átvágott a nappalin, majd a konyha felé vette útját, aztán nekilátott felrepülni a csigalépcsőn, hosszú fénycsíkot hagyva maga után, mindenhol, ahol járt.

Sok szoba volt a folyosón ahova érkezett, de a fény a folyosó végén lévő újabb lépcsősor felé indult.

Miközben egyre hosszabb lett, az eleje kezdett megváltozni. Először csak egy kis bumszli volt a fénycsík elején, aztán mintha két vörös szempár kezdett volna rajta kialakulni, egy kezdetleges szájjal. Lassan kialakult hosszúkás feje, szájában láthatóvá váltak éles méregfogai.

Végül, mikor elérte a második lépcsősort, kialakult rajta az összes vonás. Ez a dolog nem volt más, mint egy kígyó.

Amint a lény felért a toronyba, egy ablakokkal teli hálóterembe érkezett. A függönyök el voltak húzva, így beszűrődtek az éj fényei, amelyek valamelyest megvilágították a szobát, némileg segítve a kandallóból áradó fénycsóvának.

A háló keleti szárnyán egy nagy balachinos ágy, pár méterre tőle néhány szekrény helyezkedett el.

Nyugati felén egy íróasztal, és egy zongora volt.

Északon egy kandalló foglalt helyet, amit eltakart az ajtónak háttal helyezkedő fekete bőrfotel. A kandallóban már csak a parázs pislákolt kicsit, így nem sok fénnyel szolgálva.

Déli irányban pedig ugye az ajtó, amin az anakonda szerű lény egyre beljebb hatolt. Egyre közelebb szállt a fotelhoz, majd megkerülte, és meglátta a személyt, aki épp egy vaskos könyvet próbált volna olvasni. Mikor az alak meglátta a hüllőt, felemelte kezét, és megsimogatta az állat fejét.

-         Jól van Xerxész, figyelem az órát. –mondta mély női hangon, majd a Xerxésznek nevezett kígyó bólintott, s mintha soha nem is lett volna ott, egy pukkanás kíséretében eltűnt.

A nő becsukta a könyvet, közben jobb kezével nyírfa pálcájáért nyúlt, amelyet a kandalló irányába fordított.

-         Piroinito! –és a kandallóban újra fellobbant a láng, bőséges fénnyel ellátni az olvasni vágyót. Letette a fotel karfájára a pálcát, majd levette lila keretes szemüvegét, acélkék szemivel tűz játszadozó lángjait figyelte.

Így a fényben láthatóvá vált rövid, sötétkék színű kicsit göndör haja, hófehér bőre, és hosszú feketére lakkozott körme. Ruhaként egy hosszú bíbor színű köpenyt viselt, melynek kar része bronzszínű seprűk voltak hímezve. Nyakán egy nyaklánc, amin egy kard alakú medál függött, amit ha nagyítóval megnéznénk, észrevennénk, hogy belevéstek egy nevet. Elmissa Shadow.

Lassan teltek a percek, mikor a nő felhagyott a merengéssel, és újra az arcára helyezte szemüvegét. Fáradtan nézett az órára. Három óra, öt perc. Halk sóhajt hallatva felállt a fotelből, és az egyik ablakhoz sétált.

A táj számára megszokott volt. A nagy füves tér eltartott egy ideig, majd magasra törő fák következtek. De ennek a helynek volt valami különlegessége… ha valaki alaposan megnézi a fűcsomók között bujkáló köveket, valami érdekességet fedez fel. Kövek? Miket beszélek én! Ha alaposan szemügyre vennénk legalább az egyik, „követ” látnánk, hogy az alakjuk kissé más. Vagyis, van meghatározott alakjuk legtöbbjük leginkább egy keresztre akar hasonlítani. És mintha véstek is volna belé valamit. Szinte az összes nagyobb kőbe van valami vésve. Egy név, és két dátum. Temető… volt. Régebben ez a hely a holtak nyugalmát szolgálta, de egyszer minden véget ér, és minden temető megtelik egyszer. Van amelyik sír már csak díszként szolgál, de vannak olyanok is, amelyek még mindig egy halott helyét jelzik, és a föld alatt lakozó csontok, a rothadásra ítélt hús ott porladt, és várt. Várt valamire. Mert semmi se történik ok nélkül. Előfordulhat, hogy ezek a halottak nem ok nélkül maradtak itt…

Elmissa elfordult az ablaktól, majd újra a falon lógó készülékre vetette tekintetét. Három óra tíz.

-         Boldog születésnapot, újra. Hányadik is? –tette fel magának a kérdést. Nem tartotta fontosnak számon tartani az éveket. Kinézete alapján olyan huszonnyolc éveseknek tűnt. Majd íróasztalhoz sétált, amin katonás rend uralkodott. Mindennek megvolt a pontos helye. Csak egy dolog nem illett a képbe: az asztal közepén egy kézitükör feküdt. Az ezüst keretbe rúnák voltak belevésve, melyek különleges erővel ruházták fel a tükröt, és annak hordozóját. A rúnák mellett persze még díszítő elemek is voltak is voltak a kereten, hogy valamelyest eltakarják a véseteket. Ezek most nem voltak mások, napraforgók. Nagyon alaposan ki voltak dolgozva, és néha volt, mikor elhullajtottak egy-két szirmot, de helyettük mindig nőtt új.

A Shadow lány felemelte a tükröt, majd meglátta benne arcképét. Azt a rideg kifejezéstelen arcot, penge vékony ajkakkal, és kis orrával.

-         Hát te meg mit keresel itt? –kérdezte halkan, majd hírtelen fényár tör ki a napraforgókból, mely pár pillanatra megvakítja a nőt, majd a tükörben láthatóvá válik a kastély, a tér, és az azt körülvevő erdő. És még valamit: egy fehér ló, lovasával szállt le a térre.

-         Egy unikornis. –állapítja meg Elmissa, mikor meglátja a ló homlokából kiálló szavait. Az egyszarvú mikor földet ér, gyors vágtába kezdett, és a kastély felé vette útját.

-         Úgy se jut át. Nem engedi a ráolvasás. –jelenti ki biztosan a nő, de tévedett.  Mikor az unikornis elérte a vörös varázsfalat, mely arra szolgált, hogy aki átlépi, a tér túlsó felén kössön ki, és ne tudjon a kastély közelébe férkőzni. De ez nem történt meg. Az alak és az unikornis könnyeden átlépték a védőpajzsot.

Elmissa nagyot csapott az asztalra, jobb kezében még mindig a tükröt tartva.

-         Ez lehetetlen! Ennek a ráolvasásnak meg kellett volna gátolnia, hogy… -hirtelen elhallgatott. Visszaemlékezett arra a napra, mikor létrehozta a varázslatot. Hogy minden egyes ponton ellenőrizte, hogy a pajzsot senki se tudja átlépni. A varázslat vetekedett a Roxfort védelmével. Tudta, hogy csak egy módon lehet megszüntetni a varázslatot: ha a vérük megegyezik…

-         Na ne… csak ezt ne! –nyögött fel, és majd a tükörrel a kezében elindult a szoba kijárata felé. De még mielőtt elérte volna az ajtót, valami hátulról nekiment a lábának, így lezuttyant a dologra. Végül rájött, hogy a fotel az, és az ülő alkalmatosság most épp lefelé tart vele.

-         A bejárathoz. –adta ki a parancsot, és a jármű hihetetlenül gyorsan, a lépcsők felett repülve, levitte őt a földszintre, de Elmissa végig csak a tükröt szemlélte.

-         Rokonlátogatás. –nyögött újra, kipattant a fotelből, és kilépett a bejárati ajtón.

Az egyszarvú a ház előtt legelészett, lovasát sehol se látta. Elmissa dühében legszívesebben felrobbant volna. Még hogy itt is háborgatják a rokonok! Igaz, több száz éve egyikkel se találkozott, de most inkább nem futott volna egyikkel se. Köpenyét szorosan megkötözte, hogy a hideg szél ne fagyassza meg. De mielőtt még elindulhatott volna a titkos rokon keresésére, valaki megragadta karját, és gyorsan maga felé fordította.

-         Szervusz nővérem! –kiáltotta csuklyája alól az alak, majd hirtelen a kapucni alól egy hosszú szőke hajú, tengerkék szemű nő mosolygott Elmissára. – Hát nem örülsz a húgodnak? Boldog születésnapot!