is fénycsóva áramolt be Bea szobájába, ami egyre közelebb haladt a lány arcához, és mikor azt elérte, kiverte az álmot sötétkék szemeiből.

            Még aludt volna egy kicsit, de hát hiába fordult jobbra-balra, a fény csak a szemébe világított, és nem tudott visszafeküdni. Végül is felkelt, és magára kapott egy világoskék színű köpenyt, és halkan kilépett a szobája ajtaján.

            A tegnap este óta már ismert folyosón találta magát, látta a végén a toronyba vezető csigalépcsőt, háta mögött pedig a nappaliba vezető lépcsősor volt.

             Nem igazán tudta, mit kezdjen magával, végül is úgy döntött, hogy nem zargatja Elmissát, inkább felfedezőútra indult. Elindult a folyosón, és azon filózott, hogy melyik szobába nyisson be, mikor az egyik szoba ajtaja résnyire kinyílt, némi fényt árasztott magából. Beatrix egyre közelebb ment ahhoz a bizonyos teremhez, majd kezét ráhelyezte a kilincsre, és belépett a szobába.

             Az első érdekesség, ami a szemébe ötlött, az az, hogy odabent össze-vissza mini sárkányok repkedtek. Az volt a különlegességük, hogy fényt árasztottak magukból, így bevilágítva a szobát. Kis kínai sárkányok. Bea beljebb lépett, és észrevette, hogy a szobában egy ablak se volt, viszont a szoba falai, és mennyezete tele volt képekkel. Ha az egyik állat közelebb ment az egyikhez, az is látszott, hogy a képek a keretben mozognak, igaz, a lány nem tudta kivenni, hogy mi van a rajtuk, mert a sárkányok egyfolytában mozogtak. Mikor lenézett a földre, kissé megijedt.  Olyan illúzióval volt felitatva, mintha egy tomboló óceán várna arra, hogy elnyelhesse a lányt, de mivel már rajta állt, és nem süllyedt el, rájött, hogy ez nem valóság, legalábbis őt nem nyeli el a vízfolyam. Mikor aztán alaposabban körülnézett, észrevett a szobában egy madárfürdető szerű valamit… a sárkányok főleg ott repkedtek. Mikor odament, és alaposabban megnézte a dolgot rájött, mivel áll szemben. Ez nem volt más, mint drága nővérkéje merengője.

-                     Mi baj lehet, ha belekukkantok nővérkém titkaiba? –kérdezi fennhangon, majd belehelyezte arcát a vízbe, ami hírtelen beszippantotta, és zuhanni kezdett, zuhant a sötét mélységbe.

Mikor kitisztult előtte a kép egy csomó ember sétálgatott körülötte, mindegyiken álarc, és minden jelenlévőn valamilyen jelmez volt. Csodálkozására senki se öltözött be a mai világban már sokszor előforduló macskának, vagy valami nagyon extrém dolognak, általában egy szép báli ruhát viseltek, és egy álarcot.

Beatrix csak ámuldozva nézett végig a termen, megszemlélte a ruhákat, közben nővérét kereste, mert tudta, ha ez az ő merengője, akkor itt kellett lennie valahol… és egyszer csak megpillantotta!

Elmissa egy halványkék színű báli ruhában lépett be a terembe, arca előtt hordozva egy ezüstszínű maszkot. Sötét haja a derekát verdeste, még úgy is, hogy kis ezüst színdíszítések ékesítették. A terem vége felé tartott, ahol a zenekar játszotta a zenét, hogy az álarcosok eljárhassák táncukat.

A nő egyre közelebb ért a zongoristához, kinek vállig érő, hullámos barna haja volt, és fekete szeme. Mikor meglátta Elmissát, arca felderült, és hellyel kínálta.

-         Ó, nővérkém, ki ez a férfi? –kérdezte csak úgy magában Beatrix, és a tömegen átvágva odament hozzájuk, hogy kihallgassa, miről van szó.

-         Már vártalak. –mondta a férfi halkan, és kezével megsimította Elmissa arcát.

-         Siettem, ahogy csak tudtam, de nehéz megfelelni a te ízlésednek. –felelte.

-         Még hogy az én ízlésem! Nem tehetek róla, hogy tetszeni akarsz nekem.

-         Áh, hallgass. Ha csak veszekedni tudsz…

-         Jaj, Elmissa, miért kell mindenen felkapnod a vizet?

-         Nem is kaptam fel! Talán el kéne mennem…

-         Ne hagyj itt! –és magához ölelte a nőt, és egy forró csókot lehelt ajkára… Bea csak ennyit látott, és mintha valaki megfogta volna a lábát, eltűnt a helyszínről, és újra a képekkel teli szobában találta magát, nővérével, aki épp a pálcáját szegezte rá. Arcán dühös kifejezés ült, és látszott rajta, hogy nem egy baráti csevely miatt van itt.

-         Te meg mi a fenét kerestél a merengőben? –kiáltott húgára.

-         Én csak bejöttem, mert kíváncsi voltam, és meg akartam nézni, mi van a…

-         Fogd be a szád, te… mondtam neked egy szóval is, hogy bejöhetsz ide?

-         Nem, de…

-         Mi de?

-         Nyitva volt az ajtó!

-         Na persze… saját kezűleg zártam le, és… francba! Azt elfelejtettem, hogy te neked is kinyílik, és ezért úsztad meg, hogy ne szippantson be a víz.

-         Na látod, nem az én hibám, hogy ez történt.

-         De igen! Miért kellett neked bejönni? Kíváncsi voltál, mi? Takarodj kifelé!

-         Nekem te csak ne parancsolgass!

-         Ez itt az én házam! Örülj neki, hogy itt lehetsz! A nyakamba hoztad a Vadászokat, akiknek most már nyomós okuk van téged üldözni, mert megölted az egyik emberüket! És ezzel engem is bajba kevertél!

-         Ó, azt szeretnéd, hogy elmenjek? Csak egy szavadba kerül!

-         Rendben, akkor elmondom még egyszer: Tágulj a szobából!

Beatrix akár a forgószél, kirohant a szobából, be a házon belüli rezidenciájába. Elmissa utána ment, és mikor meglátta, hogy a lány nem szándékszik elmenni, mérgesen bekiáltott.

-         Nem azt mondtad, hogy elmész?

-         Azt mondtam, de addig itt maradok, amíg a Vadászok le nem szállnak rólam.

-         Mi az én házam? Óvóhely? Most azonnal kijössz a szobából, vagy berobbantom az ajtót!

Elmissa tudta, hogy húga soha nem jeleskedett varázslatokban. Soha nem ment neki annyira jól, mint neki. Na igen, ezért is szerette fiatalabb korában is terrorban tartani őt.

Kinyílt az ajtó, Beatrix nézett vissza rá, de… kezében egy éles kardal.

-         Mond meg ki volt az a férfi ott veled, vagy beléd döföm! –mosolygott nővérkéjére.

-         Petrificus totalus! –kiáltott Elmissa, és Beatrix döbbenetére egy mozdulatot se tudott végrehajtani.

-         Hát igen… mindig bedőltél ennek a csalinak, és ez soha nem fog megváltozni. –kezdett diadalittas beszédébe, közben kiszedte Bea kezéből a kardot. – Mindig is jobban szerettelek így. Talán egyszer benő a fejed lágya, és nem fogsz velem ellenkezni… addig is, élvezd vendégszeretetemet így, amíg meg nem gondolom magam, és meg nem érett benned a gondolat, hogy bocsánatot kérj. Addig is, szép napot! –vigyorgott, és otthagyta a lányt, közben azon gondolkozott, hogy ma mit is készítsen ebédre.