Beatrix arra riadt fel, hogy egyre jobban tudja mozgatni az ujjait. Kis idő elteltével már a karja is mozgott, és végül már el tudott indulni, hogy kitekerje Elmissa nyakát. Gyors léptekkel trappolt le a lépcsőn, olyan hangosan, hogy akár a holtakat is felkelthette volna vele.

            Mikor leért, megütötte orrát a sült hús illata… ha valaki nem ebédelt, nehéz az ilyen illatokat elkerülni. Egyenesen a konyhába ment, ahol Elmissa épp napraforgós tükre fölé görnyedt, és nagyon nézegette, de amint Beatrix beljebb lépett, hirtelen felegyesedett, és a lány felé fordult.

-         Lám, lám, látom végszóra te is ide értél.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Nem érdekes. Hogy érezted megad az önkéntes fagyásban?

-         Egyáltalán nem volt önkéntes!

-         Jaj, a kicsi lány durcás lett, juj, most nagy veszélyben vagyok! –kuncogott Elmissa.

-         Te csak maradj csöndben családunk szégyene!

-         Miért, ha nem maradok csöndbe rám uszítod az egyszarvúdat? Juj!

-         Te… te…

-         Én…?

-         Áh, menj a fenébe!

-         Szívesen megtenném, de inkább nem teszem. Ki tudja, mit csinálnál az én távollétemben a házzal…

Beatrix épp valami csípős válaszon törte a fejét, mikor az asztalon egy nagy tál csirkepörkölt jelent meg. A lány nagyon szerette ezt az étket, kissé vonakodva, de leült az asztalhoz.

-         Akkor most még egyszer felteszem a kérdést… mit keresel itt?

-         Rendben, elmondom. 

<font size="6"><font color=maroon>Folytatása következik!</FONT color></FONT size>