Az út örökké megy tovább,
szirtek fölött és fák alatt,
nap nem járta barlangon át,
fürge folyó mentén halad,
halad havon, mit tél szitált,
virágok közt a nyári réten,
pázsiton át és kövön át,
holdsütötte hegyek tövében.

Az út örökre megy tovább,
felhõk alatt és hold alatt,
de bármilyen messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem mely lángot és csatát
látott kõtermek mélyiben,
a régi ismert mezõkön át
füvön, fán, dombon elpihen.